Hangulatot kerestem, hogy a nemalvást elalvássá változtassam, ezért újra elővettem a Neandervölgyieket. Sejtettem, hogy ezzel aligha könnyítem meg a saját dolgomat.
Több mint 1700 oldalon mesél a szerző a 20. század első feléről: egy kisvárosnyi rólam, rólad, rólunk és az őseinkről. A választott korszak az elmúlt száz–százötven év egyik legsűrűbb időszaka, a békeidőktől két világégésen át a kommunista terrorig.

„Ármin azt magyarázta az anyjának, Hanna néninek meg a testvéreinek, képzeljék el, a neandervölgyi ember, az a vaskos, kifejezetten erős fizikumú ősember nem is tudott beszélni. Olyan volt az állkapcsa. Alkalmatlan, hogy azt mondja, igen vagy nem.
– Értitek ezt? Az új ember pedig már képes volt beszélni, a Homo sapiens, a crô-magnoni. De akkor hogyan beszélt mégis a neandervölgyi? Hm?
Éva ujjheggyel kopogtatta a homlokát, nem tudta.
A könnyeivel.
Ő tudott először sírni a világon. Értitek?!”

Akkor is éltek emberek, voltak még pl. grófok, voltak népcsoportok, akik egymás mellett éltek. Voltak rendkívül szegény és elképzelhetetlenül gazdag emberek. Okosak és buták, gonoszak, és jók csakúgy, mint ma. Mégis olyan hangulata van a regények, ami nem enged, fogva tart. Poros Tisza parti kisváros legendáriuma bontakozik ki, ami lehetne unalmas is, illetve néha unalmas is, de a történelem nem hagyja unalomba fúlni még ezt a kis közösséget sem. Úgy beszélünk a történelemről, mintha önálló entitás lenne, pedig nem az. Az emberek alakítják a történelmet, csak visszaemlékezéskor beszélünk róla úgy mintha az emberek nem is vettek volna benne részt, csak sodródtak vele, mintha az események csak úgy megtörténtek volna nélkülük. Úgy mondjuk, volt a Tanácsköztársaság, volt az első és a második világháború, volt egy 1956-os szabadságharc, amelyek alatt ez meg ez történt. Mintha emberek döntései nélkül történtek volna az események, mintha Isonzónál nem emberek ölték volna egymást nagyhatalmi érdekekért, mintha Hitlert nem emberek választották volna meg, mintha a fél világ nem vette volna őt komolyan vagy bármi más módon, mintha 1956-ban a sortüzek csak úgy maguktól dördültek volna el, mintha évtizedekig egymás mellett élő emberek nem lettek volna egymás gyilkosai pillanatok alatt, mintha nem öltek és öleltek volna.

„Trágyadomb vár randevúra, és Erna ezt a mihaszna, ócska bájolgást igazán tudja már, és tisztában van azzal is, hogy mi a nő, az asszony elsődleges és megkérdőjelezhetetlen feladata ebben a világban, akárha a csodaszerű fiatalságát veszi számba a barom gróf úrral vagy a mindig cúgos és hideg kastéllyal, ahol szolgált Gizella, majd szegény Karolina keze alatt, és nem volt másként az első nagy háborúban és az azt követő zűrzavarban a románokkal, a kommunistákkal, az alföldi kúriákat ellepő terrorlegényekkel vagy a Horthy-korszakban, aztán pedig az újabb, még dögletesebb háborúban, amiben a szörnyű bombázásokat, deportálásokat, frontok ide-oda vonulását is átélte, és aztán Rákosi uralma se kínált mást, csak egyetlen fő feladatot, egyetlen mindenekfeletti kötelezettséget, mégpedig hogy várakozzon.
A nőnek, az asszonynak várnia kellett.”

Nos ezt az emberi tényezőt meséli az író. Gyönyörű és szörnyű jellemeket alkot, átlagost és osztályon felülit. Van itt minden kéremszépen. Unatkozó gróf, művészetrajongó csalfa grófnő, kommunista grófkisasszony, jóképű simlis kalandor, okos és szép cselédlány, hallgatag halász, alkoholista meleg tánctanár, költő tanító, csodadoktor, elfuserált fotóművész, bölcs őrült, gyilkos és megmentő, generációkon beleüli meg nem értett zsenik és hihetetlen provincialitás, zsidó, keresztyén, nyilas, kommunista és még sok más.

Hihetetlen az erőszak, a nyerseség, mindenki másról álmodozik, mindenki mást álmodik, finom és gyengéd érzelmek, mesterien ábrázolt bölcsesség, szolíd ostobaság és ártó butaság. És vágy rogyásig. Egyszerű vágyakozás, szadizmus és kéjvágy, hatalomvágy. Vágyakozás a szeretetre, a megértésre, az egészségre, az elismerésre, a tudásra, a békére és a békétlenségre is.

A regény szereplői túlélni próbálnak: a történelmet, a saját idejüket, végső soron önmagukat. Az életet persze nem lehet túlélni, és nekik a saját korukkal is csak kevés sikerrel sikerül megbirkózniuk. Ez túlélésregény, amelyben a társadalom – ez a másik, önálló létezőként emlegetett képződmény – szintén a fennmaradásért küzd. Eddig sikerrel, hiszen ezt a regényt is olvassuk.

Olvasom a regényt és eszembe jutnak a felmenőim történetei. Botlásaik, csetléseik, szerelmeik, örömeik, többnyire bánataik, túléléseik. Természetesen az enyémek is.

A szerző csúcsregénye, illetve a szerző éppen olvasott csúcsregénye. Hiteles, hihetetlen, letehetetlen. Ha leteszed, újra kézbe veszed.

A három kötetes könyv kölcsönözhető könytárunkban: https://bamhaz.hu/a-konyvtar/