Vannak életek, amelyek oly rövidek, hogy az ember szinte nem is hiszi el őket — mégis olyan mélyen szántanak a lélekbe, hogy egyetlen kötet vers elegendő hozzá, hogy valaki örökre velünk maradjon. Dsida Jenő ilyen volt: harmincegy évet élt, és a 20. századi magyar líra egyik legféltettebb hangját hagyta hátra.

A szívbeteg gyermek

Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben, egy jómódú, értelmiségi magyar családban — éppen azon a napon, amelyen a trianoni Erdély legszebb május-virágai is nyílni kezdtek. Az apa, Dsida Béla jogász volt, az anya, Németh Margit, tanítónő; a gyermek szellemi fejlődését mindkettőjük hivatása és humanizmusa formálta.

De a szép indulást árnyék kísérte. Jenő már egészen fiatalon szívbetegséggel küzdött, ami gyakori kíméletre és hosszú fekvőbetegségekre kényszerítette. A külvilágtól való elszigeteltség, a magány és a betegség tapasztalata mély nyomot hagyott benne. Nem mehetett el oda, ahova a többi gyerek; nem futhatott, nem kiabálhatott, nem élhetett kockázatosan. Ezt a kényszeres csendességet aztán a versek töltötték be — csillogón, dallamosan, túlcsordulóan.

Gyermekkori éveinek másik meghatározó mozzanata édesapja elvesztése volt 1923-ban, amikor Jenő még csak tizenhat éves volt. Az apa halála óriási lelki megrázkódtatást jelentett a fiatal költőnek, aki élete végéig magában hordozta ezt a veszteséget. Tizenhat évesen, egy szívbeteg fiú testében, felnőtté vált — szó szerint egyik napról a másikra.

Kolozsvár és az irodalmi ébredés

A Szatmárnémetiben született, tanulmányait Budapesten, Beregszászon és szülővárosában végző, majd Kolozsvárott folytató Dsida Jenő a Pásztortűz és a Keleti Újság szerkesztője, az erdélyi Helikon íróközösség tagja lett. Kolozsvár ekkor az erdélyi magyarság kulturális szíve volt — és Dsida szó szerint szívvel szerette.

Tizenkilenc éves korában, 1926-ban már versei jelentek meg kolozsvári lapokban. Ebben az időben még jól érezhető az expresszionizmus hatása: szabad verseket írt, szeszélyes gondolattársításokkal. De aztán valami megváltozott: a forma egyre fegyelmezettebb lett, a tartalom egyre mélyebb. Mintha a betegség megtanította volna, hogy nincs idő felesleges szóra.

Viola — a nagy szerelem

Minden igazi költőnek van egy neve, amelyet a versei fölé ír. Dsidáé: Viola. Ithay Ágnes Viola volt az a nő, akit a költő beleszőtt a lírájába, és akit végül feleségül vett — de a boldogság mindig keserű árnyékkal érkezett hozzá.

Harmincéves korában felemelkedhetett a szerelmi mámor mennyországáig: feleségül nyerte az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt. Haldoklása egyben nászünnepség volt — a következő évben, harmincegy éves korában meghalt.

Hogy milyen ez az érzés — szeretni valakit és közben tudni, hogy a szív, amely szeret, hamarosan megáll —, azt talán legjobban a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című hosszúversből értjük meg. Hat fejezetbe rendezett, hexameterekben írt remekmű ez, amelynek első fejezete hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet, egy erdei szerelmi együttlét felszabadult kedvű, játékos és bensőséges története.

A betegség mint ihletforrás

A testi szenvedés, a halál közelsége egyfajta intenzitást, lényeglátást kölcsönzött Dsida verseinek, amelyek így különleges erejű, hiteles vallomásokként hatnak az olvasóra. Az elmúlás, az élet törékenysége, a lét végessége — mind központi témák késői lírájában.

Nem sötét ez a líra — ez a legmeglepőbb benne. Leszámítva néhány végső költeményt, nyoma sincs benne a halálváró komorságnak. Derűsen szerette az életet és az irodalmat. A Kóborló délután kedves kutyámmal (1932) például egyenesen azt hirdeti: „Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne.” Ez a mondat egy szívbeteg ember szájából — nem naivitás, hanem hősiesség.

A Psalmus Hungaricus — a tiltott zsoltár

1936-ban valami olyat írt Dsida, ami kortársait is megdöbbentette. A Psalmus Hungaricus nemcsak stílusban, de lélekben is szakít addigi lírai vilá­gával: az erdélyi magyarság sorsa szólal meg benne, keserűen, harsan, mégis mélységes szeretettel.

A verset a 2. világháború után évtizedekig nem engedték publikálni — sem Erdélyben, sem Magyarországon. Létezését is elhallgatták, de szamizdatban terjedt, mint egyfajta titkos himnusz. Amikor 1936 nyarán felolvasta a marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek, könny volt mindenki szemében.

Ebben a versben a magyar nemzeti lét gondjaival korábban nem foglalkozó Dsida Jenő hitet tett — méghozzá felhevült harcossággal, biblikus példázatossággal — magyarsága mellett, és vállalta a veszélyeztetett nemzeti lét melletti kiállást.

Az utolsó kötet — Angyalok citeráján

Dsida utolsó, posztumusz megjelenő kötete az Angyalok citeráján volt. Már nem ő rendezte sajtó alá — nem volt rá ideje.

Sorai minden újabb kötetben jobban fénylenek, érzelemgazdagsága bővül és mélyül, formajtéka egyre bravúrosabb. A csúcspontot a halála után megjelent végső kötetben éri el: ez az Angyalok citeráján. Ennek a könyvnek a költeményei jelzik a halk bánatok növekedését is, az örömök teljességét is.

1938. június 7-én Dsida Jenő szíve megállt. Harmincegy éves volt. Kolozsvárott temették el, és a sírfelirat — amelyet maga írt meg versben — azóta is ott van:

Miért olvassuk ma is?

Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. S az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt, minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életet élni, szelíd embernek lenni.

Egy szívbeteg, korán árván maradt, kisebbségben élő fiatal ember volt — és mégis az életöröm, a szerelem, a természet és az emberi méltóság dalosa lett. Ebben van az igazi csoda. Nem ellenére írt szépet a halálnak, hanem a halál tudatával együtt — és ez az, ami verseit ma is izzítja.